A “Budapest Fürdőváros” elnevezés hosszú folyamat következménye, a budapesti fürdők, illetve a város természeti kincseinek rangra emelése.

A forrásokat már ősidők óta szenthelynek kijáró tisztelet övezte.

A vallási tartalommal összekötött fürdés szokása a keleti népeknél, a hindi vallás követőinél volt először megfigyelhető. A fürdőkultúra legősibb, mintegy ötezer év előtti leletét az Indus folyó melletti völgyekben tárták fel, ahol ezt az ősi rítust, illetve kultúrát már vízvezetékek, fürdőszobák és fürdőmedencék is jellemezték. Valamikor régen az éltető víz új tartalmat, értelmet kapott, s a lelkük, hitük megtisztulásán túl a test betegségeinek gyógyítását is várták tőle.

A víz, mint természetes gyógytényező, mint a legegyszerűbben alkalmazható használható gyógymód, ősidők óta az élet megtartása, a frissítő megújulás és a gyógyítás velejárója volt. A hellén kor klasszikus gondolkodója és orvosa, Hippokratész, a természetes gyógymódok hirdetője állapította meg: “…a víz mégis a legjobb”.

A mai Budapest ősidők óta lakott, kétezer éve fürdőivel fémjelzett hely. Különböző törzsi települések feltárt nyomai, Pannónia földjének aquincumi és a II. római légió táborhelyének volt fürdőépületei jelentik az első, korai korszakot. A honfoglalást követő legkorábbi értékelhető emlék 1178-ból való, amely a mai Óbuda-Újlak (Lukács Fürdő és Császár Fürdő) területén említ települést Felhévíz néven. A betegápolással foglakozó Szent János rend szállt meg itt, és fürdőt, kórházat alapított. A későbbi leírások szerint a Szent Gellért-hegy tövében, az alhévizi forrásoknál lévő “ispotályt” II. Endre királyunk leányának a tiszteletére nevezték el Szent Erzsébetnek. Ez a mai Gellért-fürdő helyén volt. Zsigmond király idején a fürdőkultúra ismételt virágzásnak indult, mikor Buda királyi székhellyé vált. A Budai törvénykönyvben külön fejezetet szenteltek a fürdőknek, és megállapították, hogy a nyilvános fürdőházak a társadalmi érintkezés jelentőséggel bíró helyszínei. A Rác-fürdő ennek a virágzásnak egyik terméke. Mátyás korában már „királyi fürdőknek” hívták őket, mivel maga a király is rendszeresen látogatta őket, bizonyítja ezt a várból a fürdőhöz vezető fedett folyosó is.

A budapesti fürdők második nagy korszakát a török uralom hozta meg, a gyógyvizekre épített, sajátos stílusjegyeket és igényességet hordozó, egyedi fürdőkultúrát megtestesítő közösségi épületeivel. A művészi kivitelezésű és díszítésű fürdőket vallási okokból a források fölé építették (az iszlám vallás szerint a testi tisztálkodásra csak a folyóvíz alkalmas, az állóvíz nem), ahol fürdőzés előtt leöblítették testüket. Ebben az időszakban váltak a fürdőépületek Buda legnevezetesebb és legmegbecsültebb épületeivé. Ebből az időből maradt ránk a Rudas-fürdő (egykori török nevén a „Zöldoszlopos”) és a Király-fürdő. A legnagyszerűbb talán az, hogy majd fél évezred múltán magunk is megcsodálhatjuk, mi több, kipróbálhatjuk a török fürdőket. Ezen fürdők okán méltán nevezték fővárosunkat a reumások Mekkájának.

A harmadik kor a felvilágosodás kora volt. A Duna két partján elterülő, s szigeteit magához ölelő város fejlődési ütemét felülmúlón létesítette az igényeknek és a kornak megfelelő, sőt az előremutató gyógyító, üdítő, frissítő fürdőit.

A XX. század elején épült Pest első gyógyfürdője, a Széchenyi Gyógyfürdő, becenevén a Szecska, mely Budapest és egyben Európa legnagyobb fürdőkomplexuma. A fürdő többféle fürdőhagyományt is ápol. A tágas, világos medencecsarnokok a római, a kádfürdők a görögök fürdőkultúráját idézik. Az északi fürdőkultúráról pedig a különböző osztályokon található izzasztóhelyiségek, merülőfürdők, szaunák tanúskodnak. A fürdő nevezetes kedélyes hangulatáról is; a külső medencékben pihenők gyakran játszanak sakkmeccseket a medence vizének felszínén lebegő sakktáblákon.

Az 1930-as évek elején adták Budapestnek, a világ legtöbb gyógyító termálvízkútjával rendelkező fővárosának a “Fürdőváros” címet. A fejlesztések a csúcsot 1937-ben érték el, amit a világ azzal ismert el, hogy ebben az évben Budapesten a Gellért Gógyfürdő és Szállóban alakult meg a Nemzetközi Fürdőszövetség, melynek örökös székhelyéül Budapestet jelölték ki.

Az indoklás így szólt:
“… egyetlen város sem tarthat igényt erre több joggal, mint Budapest, amelyet a természet pazar bőkezűséggel halmozott el kitűnő hatású gyógyvizekkel, páratlan természeti szépségekkel; amellett Budapestet magas orvosi felkészültsége, gyógyintézeteinek kitűnő felszerelése, a tudományos kutatás magas színvonala méltóvá teszi, hogy a gyógyfürdők nemzetközi ügyeit innen intézzék…”